Lamentálunk? Lamentálunk?

Ma leginkább a hazaszereteten lamentáltam egész nap. Hogy szeretem-e, és hogyan a hazámat. Aztán rájöttem egy rám mindenféleképp érvényes hasonlatra, amit már fejtegettem sokaknak, tehát bocs, ha ezesetben ők egy írásos önismétlést olvasnak vissza.

A hazaszeretet olyan (nekem), mint a Nőhöz való viszony. A hazád először felnevel, mint az anyád, becézget, majd elismer és befogad, mint az a nő, aki a párod lesz. Szóval az én hazaszeretetem mindíg egy ilyen nevezzük "érzéki" viszonynak volt nevezhető. ÉN így éltem meg, azt kész. Ez a viszony viszont problematikussá lett az utóbbi időben. A történet sokban hasonlít egy nőhöz, A Nőhöz fűződő viszony meg és elromlásához. Egy szerelem agóniája: a haza-szerelem agóniája.

Amikor elkezdődik az egész, a dolog csodálatos. Minden szó, minden hely külön jelentést hordoz. Aztán beleszeretsz a kicsi dolgokba is. A napi rutin is finom és kecsteli. A mozdulatai mellett a puszta jelenlétében, a hallgatásában is jól érzed magad. Ha valaki azt mondja rá: kicsi, legszívesebben megütnéd, hisz ő csak alacsony. Ha azt mondja rá, hogy nem szép, egyszereűen legyintesz, és azt mondod, vak az ürge. Igenis szép, sőt gyönyörű, és minden anyajegy, kis "csúnyaság" elbűvölő és csodálatos. Aztán viszont jön valami hiba. Valami nem stimmel... Mintha a lelkesedés csak téged jellemezne, és mintha napról napra valóban kicsit szürkébb lenne minden. Nem csúnya, (ó ő nem tud csúnya lenni) csak a szürke, meg fáradt... Kérdezgeted is a Nőt, hogy mi a baj, de ő mondja, hogy semmi-semmi, minden rendben. Mindenesetre valami rossz érzés kezd az emberen úrrá lenni. Egyre többször kérdezősködik, a "semmi-semmi" is egyre idegesebb, a légkör egyre feszültebb. Az ember viszont talán önáltatásból elhessegeti a borús gondolatokat. Szinte helyreáll a rend, amikor robban a bomba: megcsaltak.

A megcsalás a hazugság és paráznaság kedves elegye. A düh, mely ebből származik, szintén tehetetlenné teszi az embert. Aztán jönnek a kedves szavak: csak egy alkalom... csak futó kaland... nem szerettem... téged szeretlek... kérlek bocsáss meg... És hát persze, hogy az ember megbocsát. Hogyne bocsátana? Hisz ő a szeretett nő! Természetes, hogy megbocsátunk neki, ha kéri. De telnek a napok, és bár biztosít hűségéről és odaadásáról, mégis egyre több "részlet kerül" nyilvánosságra. Nem egyvalaki, nem egyszer, nem futó... ÉS a többi. És bár az esdeklés őszintének tűnik, a napi rutin nyűggé válik. A beszélgetések kiüresednek. És a szeretet szépen lassan elmúlik. Néha már maga a Nő közli: ami itt van az nyűglődés, semmi értelme. Aztán elkezd pokrócosodni. ÉS valóban: a szürkeség még sötétebb lesz, a mozdulatok még gépeisebbek, és voltaképp azon veszed észre magad, hogy bár folyamatos követleődzések színezik napod "miért ilyen vagy miért nem olyan, miért így csinálod miért nem úgy" voltaképp minden erőfeszítésed hasztalan, mert egy döglött lovat csapkodsz egyre hevesebben az ostoroddal. Egy nap aztán felkel az ember, ránéz a mellette fekvő nőre, és érzi, hogy ami miatt vele van az már rég nem szeretet, csak megszokás, és valami tévesen értelmezett hűség, vagy eféle. Esetleg beteges ragaszkodás.

Nos ilyenkor jönnek a különböző reakciók: maradsz? mész? Ha az elsőt választod, dönthetsz, hogy egy hideg, bizalommentes "egymás mellett élést" választasz, illetve a "nekem ez jutott" filozófiájával nyugtatgatod magad. A franciaágyat felváltja a "két szimpla középen az éjjeliszekrénnyel" hálószoba feng-shui. A rituális közlekedés, és a ketyegőórás vasárnapi ebédek. A másik, hogy becsapod magad, és előadod az idilli kapcsolatot, miközben visszaadod szép lassan a kölcsönt. Amerikai szépség szindróma: szép csendben hazudsz. Az idill az idill, ami meg nem idill az nem az.

Nos ez a hazugság-téma valami hasonló gondolatot ébresztett. A gond eddig is megvolt, de most kiborult a bili. Döntünk, és szerintem mindenki, aki szerette a hazáját, elgondolkodik azon, hogya milyen is az az ország, ahol a fordított logika működik és a következmányek nélküliség. Ha válni kell hát válni kell. Mert lehet itt hő szívvel imádni Petőfi földjét, de sajnos ez a hajdan olyan vonzó nőszemély ma Tescó gazdaságos tápot eszik, depressziós, iszik mint a gödény. Nyugaton a hajdani "arisztokraták földje" arról híres, hogy itt jók a nők, és hamar meg lehet őket dugni. A Balaton az a hely ahol "mindent szabad". Egy amerikai idióta, aki "lefaszfejezi" Zrínyit egy hónap múlva szétröhögi magát a "Hungary Man-en". Ne csukjuk be a szemünket: a helyzet korántsem olyan rózsás, hogy most valaki itt minket "lenyom". Az elit mi magunk vagyunk, és mi hagyjuk, hogy így legyen. Itt nem bensőséges viszonyban vagyunk az elitünkkel, meg az országunkkal, hanem egy strici futtatja a hazánkat.Egyesek még élvezik is. Ne áltassuk magunkat. Az igazat, és csakis a színtiszta igazat.

Várom a kommenteket a "mi az igazság témakörben..."

A nőnek, aki meg ha olvassa a blogom és magára ismert boldog szülinapot, ha meg nem akkor úgyis mindegy.